2009. augusztus 25., kedd

Nem is tudom, hol kezdjem.
Itt vannak, megérkeztek a lányok.
Nagyon kicsik, nagyon küzdenek.
Hiába a majdnem 30 hét, azért nem nöttek túl nagyra.
Nem volt már helyük odabent vagy nem akartak tovább, nem tudom, én voltam túl gyenge szövetileg már, vagy túl erös, hogy hazamentem, túl naiv, nem tudom.....
Nem számít már.....


Hétfön reggel, augusztus 24.én 7.30-7.45-ig megszülettek a kislányaink, érkezési sorrendben,



Marlene, 860 gramm, 36 cm

Elisa, 980 gramm, 36 cm és

Isabella, 640 gramm, 36 cm.



Vasárnap hazamentem délután a kórházból, pihentem, feküdtem, a vacsorát ágyba kaptam a férjek gyöngyétöl, finom saját tusolóban fürödtem, saját ágyban, ágynemüben aludtam, Morti le nem vette a szemét rólam, nehogy megint eltünjek, nagyon jól éreztem magam.


Reggel ötkor csörgött az óra, Harald kelt és én még az ágyban fekve egy nagy rúgást éreztem a hasamban, gondoltam na, Abi kisasszony kirúgja a ház oldalát, ha nem vigyázok.

Ès itt elfolyt a magzatvíz.

Haraldnak mondtam, menjem még Mortival ki sétálni, várjunk mi lesz, én felhívom a dokim, összerámolom a táskát, (még ki sem pakoltuk elözö nap óta).

Pakoltam, telefonáltam, doki azt mondta jöjjek be, hívtam mentöt.

Harald azalatt letelefonálta a munkahelyi dolgokat, beszólt hogy ugorjanak be helyette.
Mire megjött a mentö, 4 perces fájásaim voltak, szabályosan.

A mentösök nagyon be voltak sz@rva, hogy az úton megszülök, ezért rekordidö alatt, kék fénnyel repesztettünk, itt-ott olyan gyorsan a kanyarokban, hogy nem nagyon bírtam a fájásra koncentrálni, mert nagyon kellett kapaszkodni+tartani a hasamat a rázkódásban. (nem is szíjaztak be)


Azért beértünk, rákötöttek a fájásméröre, ami a Richter skálán is 8-os erösségü rengéseket mutatott volna.

Nagyon fájt, gondoltam is, hogy csak nekem lehet ilyen pechem, hogy megtapasztalom a szülési fájásokat, mielött a császáros fájdalmakat átélem:-)
Igaz, két terhességet meg megspóroltam magamnak...:-)))



Na akkor reggel nem voltam ilyen vicces - lustig....

Fél héttöl negyed nyolcig szúrtak 2 vénát, mértek szívhangot, fájást, volt uh, kaptam 3 injekciót, megvizsgált a doki, (beért, mire mi is beértünk), valami tesztet is csináltak, jött egy anesztezilógus, magyarázott, aláírtam egy csomó papírt, (lehet hogy rájuk irattam mindenünket, nem tudom, miket toltak az orrom alá).

Negyed nyolckor bent voltam a mütöasztalon, megkaptam a hátbaszurit, kezeim kifeszítve (kb. Krisztus a körösztön pózban voltam)és mire szóltam az anesztesnek, hgy szerintem nem hat az érzéstelenítö, (mert nekem még ott is okoskodni kell, hehe) addigra már rég bent volt a katéter, az anesztes meg szólt, hogy nyugi, már nyitva a has, folyi ka mütét, minden oké.
:-)

Fél nyolc után hallottam a dokim hangját, hogy "hallo kleine Maus", mikor kiemelte az elsö babát.
Harald a szerencsés persze az "elsö sorban" ült és minden látott, ami szemmagasságban történt( a fejemnél volt), azért a hasamba nem látott be.

A dokim minden kis "mausnak" külön köszönt, ezen persze bögtünk, de inkább Harald, mert én elkezdtem állatian fázni, meg rázkódni, meg a könnyek a fülembe folytak és ez idegesített.
Hoztak egy meleg takarót, akkor jobb lett.



Nagyon ideges voltam, hogy mi lesz ennek vége és azon járt az eszem, hogy fognak engem erröl az asztalról leszedni, hogy veszem majd le a melltartót, amit rajtamfelejtettek, meg fogom-e még valaha a lábaimat érezni.

A 3.bébinél, Isabellánál hallottunk egy kis 3 másodperces nyekkenést, mint egy miauuuu...mintha fel akart volna sírni, de aztán meggondolta magát.


Mondhatom, hogy közben és utána is nagyon profin bántak velünk, gratuláltak asszisztensek ott a mütöben, az aneszteziológus fogta a kezem kifelé a mütöböl, simán átraktak egy normál betegágyra, meg sem kottyant nekik, pedig hogy aggódtam.
2 órát voltam a megfigyelöben, nagyon fáztam továbbra is, így kaptam egy porszívócsövet a takaró alá, ami fújta be a meleget. Nagyon jó volt.

Harald elment bébinézöbe, 20 perc múlva jött vissza 3 fotóval, a koraszülöttes növérek csinálták, ez itt a szokás...hogy a mama is lássa a babákat...

Ettöl kész voltam, pláne mikor az elsö képet megláttam, nekem tiszta Géza, meg Dani volt a kis szélesszájú kisbéka.

Amúgy nagyon hasonlítanak egymásra, pláne a szájuk olyan széles Haraldszáj:-)))
Felhoztak az osztályra, ahol mindenki nagy viccelödve gratulált, növérek, orvosok ,takarítónök, hogy "hehe, ennyi kis idöre nem érte meg hazamenni", meg "na milyen volt otthon?"
Nem is fájtam még, így szépen feküdgettem és örültem, hogy túl vagyok mindenen.

Felrakom az elsö fotókat is, kicsik a lányok, de stabilak, csak Elisát kellett egy éjjel lélegeztetni tubussal, de amúgy mindhárman egyedül lélegeznek.
Kapnak infúziót, kaját gyomorszondán át, meg van rajtuk egy csomó kábel, ami a hömérsékletet, szívhangot, légzést figyeli.
Ez az elsö bejegyzésem a szülésröl, ma megpróbálok még írni, közben is nagyon sok minden történt. addig is jöjjenek a képek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése